Gyerekkorom egyik legkellemetlenebb emlékei azok, amikor külföldön nyaralunk: apukám mindig úgy gondolta magáról, hogy tud angolul – bár az ő idejében még csak oroszul tanultak az iskolákban -, és mindig megpróbálja minden ügyét is úgy intézni. Ez komikus helyzetet eredményez nem csak egy étteremben vagy egy múzeumban, de akár az út szélén is, amikor csak útbaigazítást kér, és kiderül, hogy valójában a kézzel-lábbal történő mutogatáson kívül mást nagyon meg se tud érteni a válaszból. Képzelhetitek, felnőtt fejjel így mekkora öröm volt nekem, amikor szüleimet házassági évfordulójukra leptem meg egy közös ausztriai utazással, a szállodánkban kiderült, hogy még a recepción is van magyarul beszélő fiú!

Már éppen kezdtünk aggódni, mikor megérkeztünk a szállásra. Mi magunk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből jöttünk, így mindenképp egy határ menti településben akartunk magunknak szállást foglalni (már így is pont elég volt az utazásból). Nem tudtunk hát sokat válogatni, két-három szállás volt, ami ennek a feltételnek és a pénztárcánknak is megfelelt, így az alapján már nem válogattunk, hogy milyen nyelvű a szálloda személyzete. Így derült ki odaérkezéskor, hogy mindenhol csak németül tudnánk megértetni magunkat.

Édesapám már épp kezdte volna megint a mutogatást, amikor a hátsó szobából előbukkant egy recepciós fiú, és meghallva, hogy mi magunk közt magyarul beszélünk, odajött, és az anyanyelvünkön hozzánk szólva, bemutatkozott. Szimpatikus fiatalembervolt, és miután a kezdeti meglepődöttségünk elmúlt, minden egyes papír kitöltésében segített nekünk, felkísért minket a szobánkba és kellemes nyaralást kívánt nekünk.

A szálloda maga nagyon egyszerű volt, de már a foglalásnál se vártunk sok mindent: inkább a környező ausztriai hegyvidék és tavak voltak azok, amik érdekeltek minket. Első nap azonban ezt se élvezhettük felhőtlenül, mert már a legközelebbi hegycsúcs fele indulva is eltévedtünk az autónkkal, és csak hosszas bolyongás után tudtunk felérni rá, ahol már alig tölthettünk időt visszaindulás előtt. Szerencsére aznap este ismét találkoztunk a magyar portással, akinek beszámolhattunk a kalandunkról. Ő pedig, minden kérés nélkül elment a szobájába, és a saját térképével tért vissza, ahol már az összes eldugott látnivaló be volt jelölve!

Összesen egy hetet töltöttünk Ausztriában, és szinte minden nap kikértük a portás véleményét arról, hogy merre érdemes körülnézni: volt, hogy múzeumot ajánlott, volt, hogy a kedvenc étterméig kísért el bennünket, és egyszer egy barátjától még bicikliket is kért nekünk kölcsön, hogy két keréken fedezhessük fel a környéket. A szüleimnek igazi álom évforduló volt ez az idei.

Persze, amikor épp ráértünk, őt is alaposan kikérdeztem, hogy mit keres itt: kiderült, hogy ő is Magyarországon lakik, és csak nyárra szokott magának ausztriai állást keresni az interneten. Mint vallja, nagyon szereti a nyarat külföldön tölteni, az itteni keresete pedig sokat segít neki abban, hogy az év többi részében elboldoguljon. Ez már a harmadik szezon volt, amit hotel recepciósként töltött kint, és egyre jobban szereti: először még nyelvtudás csak kezdő nyelvtudással kezdett állást keresgélni, és egy pár hónapos kurzust elvégezve tudott csak elhelyezkedni, de azóta nagyon sokat fejlődött már. Persze, mint mondta, a legnagyobb örömöt még mindig az jelenti, hogyha az anyanyelvén tud segíteni valakinek, de erre szerencsére nagyon sokszor van lehetősége is.

Ebben a hotelben ő volt az egyetlen magyar, aki dolgozott, de elárulta, hogy nagy szerencséjére alig pár kilométerre talált magának állást egy barátja is. Ő már a második évben csatlakozott hozzá, szintén a Tiroli segítségével, mivel látta, hogy mennyire tetszik a külföldi munkavállalás a mi portásunknak. Ő már nem nyelvtudás nélkül indult el, rendelkezett arra az időre egy biztos német alappal, de persze ő is sokat fejlődött, mióta kint van. Munkaidő után mindig együtt szoktak találkozni, így az utolsó este, amikor szüleim már a hazautazásra készültek, még én is elkísértem őket.

Tudom, azt mondtam, hogy a szállás maga olcsó volt és egyszerű, és inkább a táj miatt utaztunk ide. Utólag azonban, főleg vendéglátónk szívélyessége miatt, nagyon jó emlékekkel búcsúztam el a helytől. A kapcsolatot azóta is tartjuk, és már én is erősen gondolkozok azon, hogy jövőre visszatérjek – akár mint munkavállaló is. Azóta már elkezdtem tanulni, hogy legalább megértés szintjén tudjak németül –de milyen jó lenne az, ha egyszer én is ott tudnám használni az anyanyelvem, és magyarul is segíthetnék valakinek.